Aznap este megint nem bírtam elviselni a lakást. A falak mintha közelebb jöttek volna, a csend pedig hangosabb volt, mint a szomszédék veszekedése. Ilyenkor szoktam elővenni a telefont, és keresni valamit, ami elvisz innen. Nem is tudom, hogyan találtam rá pont a vavada link oldalára — talán egy fórumon láttam, talán csak a sötétben pötyögtem be valamit. Az sem érdekelt igazán, mi van a neve mögött. Csak menekülni akartam.
A hét elején kirúgtak. Nem látványosan, nem balhéval, csak szóltak, hogy kevesebb a munka, és hát én voltam az utolsó, aki jött. Otthon nem mertem elmondani. Reggelente továbbra is beöltöztem, elmentem a buszmegállóig, aztán leültem a parkban egy padra, és bámultam a galambokat, mintha azoktól várnék választ. A barátnőm kérdezte, mi a baj, én meg csak legyintettem, hogy fáradt vagyok. Pedig belül úgy éreztem magam, mint egy szétázott kartondoboz.
Szóval ott ültem a kanapén azon az estén, és a
vavada link oldalán lévő játékok között görgettem. Eleinte csak nézegettem. Semmi komoly. Egy pár száz forintot tettem be, inkább csak azért, hogy érezzem, történik valami. Az első pörgetéseknél vesztettem. Persze. Mindig így kezdődik, nem igaz? Az ember azt hiszi, hogy majd ő lesz a kivétel, aztán a gép csak nevet rajta. Dühös lettem magamra. Miért csinálom ezt? Miért nem tudok inkább elmenni futni, vagy felhívni egy régi barátot?
De aztán valami megváltozott. Nem tudom megmagyarázni. Egyszer csak jöttek a nyerések. Aprók először, aztán egyre nagyobbak. A szívem úgy vert, mintha éppen egy vonat előtt sétáltam volna át a síneken, és az utolsó pillanatban húztak volna vissza. A képernyőn felvillant egy összeg, amitől elnevettem magam — halkan, hitetlenül, mint aki rossz álmot lát. Aztán még egy. És még egy. A vavada link oldalán töltött percek egyszerre tűntek örökkévalóságnak és egy szempillantásnak.
Amikor végre hátradőltem, a szobában már teljesen besötétedett. Nem gyújtottam lámpát. Csak ültem ott, és éreztem, ahogy a szorongás valahogy kicsit hátrébb húzódik. Nem tűnt el, dehogy. Ott maradt a mellkasomban, de már nem szorított annyira. A nyeremény nem volt óriási, nem tudtam volna megvenni belőle egy lakást, de pont elég volt ahhoz, hogy egy hétig ne kelljen a parkban ülnöm. Hogy elmondhassam otthon, hogy találtam valami kis munkát, és közben tényleg keressek is valamit. Mintha valaki kinyitott volna egy ablakot a fullasztó szobában.
A legfurcsább az volt, hogy nem is a pénz számított igazán. Hanem az a pár perc, amikor nem éreztem magam láthatatlannak. Amikor a képernyő fényében úgy tűnt, van értelme annak, hogy ébren vagyok. Tudom, hogy ez így hangzik, mintha önmagamat nyugtatnám. Talán így is van. De akkor, abban a sötét szobában ez volt az egyetlen dolog, ami nem fájt.
Másnap reggel megittam a kávémat, és nem a buszmegálló felé indultam el. Hanem bementem egy kis boltba, ahol kerestek eladót. Nem volt nagy álom, nem volt menő, de fizettek. A főnök megkérdezte, van-e tapasztalatom, én meg azt mondtam, van. Nem hazudtam teljesen — hiszen az elmúlt napokban megtanultam, hogyan kell várni, hogyan kell reménykedni, és hogyan kell elviselni, ha nem jön semmi. Meg azt is, hogy néha mégis jön.
Azóta is előfordul, hogy este, ha úgy érzem, minden összecsap a fejem felett, előveszem a telefont. Néha csak ránézek a vavada link oldalára, és elolvasom a játékok nevét, mintha egy idegen város utcatábláit böngészném. Nem játszom mindig. De jó tudni, hogy ott van. Hogy van hova elbújni egy kicsit, ha a valóság túl közel jön. Aztán persze visszateszem a telefont, és megcsinálom a vacsorát, vagy elmosogatok, vagy csak lefekszem aludni. Mert a menekülés nem tart örökké. De néha pont elég ahhoz, hogy másnap újra fel tudj állni az ember.
Nem mondom, hogy ez a helyes út. Nem mondom, hogy mindenkinek ezt kellene csinálnia. De nekem akkor, abban az élethelyzetben ez volt a kapaszkodó. Egy véletlen kattintás, egy éjszaka, amikor senki sem látott. És reggelre valahogy könnyebb lett a levegő. Néha ennyi elég.
